Jó a képzelőerőd? Teszteljük!

Képzeld el, hogy sötét van. Olyan sötét, hogy még az orrodig sem látsz.
Egy sötét verem legeslegalján ülsz, a fal tövében, átöleled felhúzott lábaidat, homlokod a térdeidre hajtod, és némán zokogsz. Tested rázkódik a sírástól, miközben arra vársz, hogy Ő végigsimítson a hátadon és magához öleljen.
Arra gondolsz, aki belökött oda. Aki lelökött az árok pereméről. Szívedet nem düh, nem gyűlölet árasztja el, hanem mélyről jövő fájdalom és kín szorítja össze tenyerébe.
Hiszen szereted. Még mindig szereted. Reménytelenül. Tudod, hogy soha többé nem jön vissza, te mégis vársz, és vársz, várod, hogy visszajöjjön, lemenjen érted a mélységbe, és kihúzzon onnan. Ki a fényre.
De nem. Te csak ülsz ott, csendben, magányosan, remények nélkül, hit nélkül. Beletörődtél a sorsodba, abba, hogy senki nem fog kimenteni onnan.
Az elején próbálkoztál egyedül kimászni, de a fal olyan magas és sima, akár a papír vagy az üveg. Gyökerek, ágak nem lógnak ki belőle, kövek sincsenek, amiben megkapaszkodhatnál.
Beletörődtél, és most a fal tövében sírdogálva várod az édes Megváltót, aki megkönnyítené a helyzeted azzal, hogy kioltja életed.
De ennek nem lehet ilyen könnyen vége. A Megváltó Halál is ellened van, bárhogy imádkozol, rimánkodsz érte, hidegen hagyja minden könyörgésed, minden könnycsepped, mit érte hullatsz. Dehogy fog ő segíteni neked, te nem arra hivatottál. Te azért teremtettél ezen a világon, hogy a verem legmélyén szenvedj az emlékeid, az érzéseid, a múltad rabságában. És innen senki nem fog kimenteni. Nincs értelme reménykedni...te is tudod.

Valahogy így érzek én. Ilyesmi a szitu, amibe ragadtam. Egy csapda, amiből nem tudok menekülni, és nincs senki, aki kimentene onnan.
És ki küldött oda? Az a személy, aki az életemet jelentette. Az a személy, akiért bármit megtettem volna. Akinek kimutathattam, hogy szeretem. Nem hogy megijedt volna attól az erőtől, ami belőlem áradt, dehogy, sőt! Elbírta, és képes volt viszonozni. Viszonozta, és ki is mutatta.
Tudta, hogy ő az én boldogságom. Mégis kioltotta önnön lelkét azért, hogy boldog lehessek.
Nem lettem boldog. Kifejezetten szarul vagyok azóta, csapdába kerültem, az ő csapdájába, az érzéseim, az emlékeim kereszttüzébe, és nem tud megmenteni senki. Vagy nem is akar. Nem tudom.
De már mindegy is. Beletörődtem. Eddig mindig harcoltam. Az egész életem egy háború volt a sorssal. Az eddigi csatákat megnyertem, sajnos ez az utolsó csata volt a mindent eldöntő összecsapás, és elvesztettem. A háborúból én kerültem ki vesztesként.
De ez így jó. A sorsodon nem változtathatsz végleg. Az utat, amit kiválasztott neked, elhagyhatod egy időre. Kanyaroghatsz az ösvényeken, de egyszer úgyis visszajutsz az eredeti útra és ugyanaz a végzet vár rád.  Különleges képesség kell ahhoz, hogy a végzeteden is változtathass. Ezt úgy hívják, akaraterő.
Na igen, az nekem is volt, de ez a dolog el tud fogyni. Csak úgy. Minden ok nélkül.
Hát az enyém elfogyott. Elhagyott. És már csak sodródom az árral, sétálok az utamon, minden akadály nélkül.
Mert ez az én kijelölt utam. Nekem ez lesz a végzetem.

"Nem vagyok csinos. Nem vagyok szép. Nem vagyok Isten, nem tudok csodákat tenni. Nem vagyok tökéletes, teli vagyok hibákkal kívül, s belül. De mégis, hiszem, hogy ha jobban megismersz, és megízleled azt a szenvedélyt, amivel én szeretni tudlak, ami árad belőlem, minden tökéletlenségemmel és hibámmal együtt el tudnál fogadni és halálomig szeretnél."
Kameko_Sensei