Tudom...

"Tudom, milyen érzés gyilkosnak lenni,
Tudom, milyen érzés szenvedni.
Tudom, milyen érzés reménytelenül szeretni,
Tudom, milyen érzés szeretve lenni.


Tudom, milyen, ha elfogynak a könnyek,
Tudom, milyen, ha az érzések elszöknek.
Tudom, milyen emésztő a kétkedés,
Tudom, milyen nehéz a gyötrődés.


Tudom, milyen az igazi fájdalom,
Nem mutatom, csak némán magamban tartom.
Tudom, hogyan kell halott lélekkel,
Darabokra tört szívvel,
Élőholtként élni,
Tudom, milyen érzés az árok mélyén
A Halál tanítványának lenni."
Kameko_Sensei

.gyűlölök.mindent.

Valaki segítsen...
Miért baj az, hogy nem akarok élni? Hogy félek az élettől?! Miért nem hiszi el senki, hogy rengeteg mindent megéltem már ahhoz, hogy feladjak mindent?!
Azt mondja, nem csinálok semmit. Azt mondja, sok dolgot fogok még megélni.
Nem! Én igenis végigéltem már egy egész életet! Tizennégy évig harcoltam! Igenis harcoltam!
Ha nem így lenne, akkor most hogyan tudnék járni a tolókocsi helyett?! Hogyan tudnám mozgatni a testrészeimet?! Hogyan...hogyan lehetnék még életben? Már mindenki összetört volna. De én nem tettem.
Én küzdöttem, kapaszkodtam, másztam! Tehetek róla, hogy visszalöktek egy sokkal mélyebb gödörbe, ahonnan nem lehet kijutni?!
Idióta. Nem tud semmit. Ki Ő? Ki Ő, hogy azt mondja, ébredjek fel?! Hisz ébren vagyok! Igenis ébren vagyok!
Meg azt mondja, naiv vagyok. Én?! Naiv?! Mégis honnan veszi ezt a sületlenséget?! Dehogy vagyok naiv!
Mégis miért álmodozzak unokákról, ha életem szerelme meghalt, másnak meg nem kellek?! Én kérek elnézést, hogy tisztában vagyok azzal, hogy csúnya vagyok és nem kellek senkinek!
Ez igazságtalanság! Nem tudja, mit érzek, mégis kioktat! "Élj már egy kicsit!" Hogyan? És egyáltalán minek?! Mindenem, minden, ami egykor boldoggá tett, a múltban maradt! Nem jöttek velem, a rohadt élet nem hagyta!
Fáradt vagyok...annyira fáradt vagyok...miért én vagyok a hibás? Tehetek én róla, hogy engem pécézett ki a Sors? Az én hibám?!
Nem! Hogy lenne az enyém?! Mégis mindenki engem hibáztat. Nem tudnak ők semmit se az életről.

Annyira elegem van már mindenből. Gyűlölök mindent. Mindent.

A szív lakata

"Amikor azt érzem hogy végre révbe érek,
Akkor pont a rossz útra térek,
Amikor éppen úgy van hogy minden szép,
Akkor forr fel bennem a vér.

Beleesek a legnagyobb hibába,
Megyek a gondolatom irányába,
De mivel úgy érzem, hogy ez a helyes út,
Ami magába szív, magához húz.

Akarva akaratlan
Szívem lezárom egy rozsdás lakattal,
A kulcsot messzire eldobom,
Ha valaki megtalálja, attól elfogadom.

És megköszönök mindent,
Hogy segítettél nekem itt bent
Egy rövid buta kis szóval,
De mégis az egész Valóval.

Lépnem kéne tovább,
Mert ha helyben jársz,
Nem haladsz csak a csodára vágysz,
De így önmagadtól semmit sem vársz.

Amikor azt érzem, hogy most rossz minden,
Akkor kapom meg, hogy semmim sincsen,
Amikor úgy érzem magam, mint egy kivert kutya,
Akkor miért kell mindenkinek belém rúgnia?!

Azzal, hogy csak sajnáltatom magam,
Pedig én csak őszinte voltam,
Elmondtam hogy mi a bajom,
Ha nem érdekel, ne kérdezd meg aggódón.

Akaratlan akarattal,
Ezer meg ezer őszinte szóval,
Zárd le végleg egy bocsánattal,
Hogy amit veled elkezdtem, folytatom mással.

Én meg megköszönök mindent,
Ha tényleg ennyit jelent,
Egy rövid buta kis szóval,
Bántó de az őszinte valóval.

Lépnem kéne tovább,
Igaz, nem a múltból élek már,
De ha nem mész, nem haladsz, csak a csodára vágysz,
De így önmagadtól semmit sem vársz.

Akarva akaratlan
Szívem lezárom egy rozsdás lakattal,
A kulcsot messzire eldobom,
Ha valaki megtalálja, attól elfogadom.

Akarva akaratlan
Szívem kulcsát, mondd, hova dobtam?
Úgy érzem, már megtalálták,
De vissza már nem adták, csak elrakták."
Flash

.talán.mégis.látnak.

Ma a volánbuszon észrevett egy csaj. Sőt, kifejezetten kiszemelt magának.
Nem mentem tovább, szépen megkértem, másszon át rajtam. Nem tetszett neki. Kiabálni kezdett, hogy hogy merészelem azt mondani neki, másszon át rajtam. Ki vagyok én? Nem is ismerem! Milyen jogon bunkózom vele? Estébé.
Ki vagyok én? Hiszen már leírtam. Csak egy lány. Egy lány a világban, tele érzésekkel, emlékekkel, gondolatokkal. Tele tapasztalatokkal, élményekkel. Telis tele szörnyűséggel. Ez vagyok én. .egy.lány.a.világban.
De...ez egy rácáfolás volt az eddigi (tév)hitemre. Hiszen ez azt jelenti, hogy nem vagyok láthatatlan. Igenis látnak, észrevesznek.
Ettől függetlenül rohadt szarul esett, hogy a csaj a haverjaival egész úton rajtam röhögött. De szerencsére ott volt nekem a zeném. Senki nem veheti el a csodát, amit egymás iránt érzünk. :)
Ajjaj...kifogytam a szövegből. Ez túl kevés számomra blogbejegyzésnek. Mindegy, nem tudok mit csinálni. Mára el.

"Akkor is harcolj, ha már mindennek vége. Halálod után is harcolj. Harcolni kell a boldogságért itt is, Ott is."
Kameko_Sensei

.csalódás.

Ma jól megkaptam a magamét. Nem tudom, mennyire volt jogos, mennyire nem. Nem is igazán számít. Legalább már kiadta magából, és jól van.
Én nem mondtam Neki, hogy szeretem. Mégis azt hiszi, átvertem és hátbatámadtam.
Talán igaza van...lehet, tényleg megtettem. Tudtom nélkül.
Annyira borzasztó. Bármennyire próbálkozom, bármennyire erőltetem meg magam, soha nem fogok tudni mindenkinek megfelelni. Nem tudok egyszerre húsz emberhez alkalmazkodni. Pedig annyira szeretném...
Tudom, rosszul teszem. Nekem szinte már nincs is személyiségem. Mindig olyan vagyok, amilyet az aktuális társaság látni szeretne. Azok, akik a családomat jelentik, akik önmagamért szeretnek, 24-én elrepülnek. Nagyon hosszú időre.
Már most egyedül érzem magam, pedig még el se mentek. De már itt van a levegőben. Érzem a magány jól ismert illatát...
Tudom, most felszólalnak a többiek, hogy ők itt vannak nekem. És hálás vagyok nekik.
De nekem nem skype barátok kellenek. Én nem smiley-kkal akarok hozzábújni valakihez, aki fontos számomra. Fizikailag akarok hozzábújni, érezni szeretném bőrének puhaságát, lehelletének forróságát.
Mindegy. Most erről ódákat tudnék zengeni, de inkább nem teszem. Attól, hogy leírom, nem fog teljesülni. Ez van.

Ma szembesülnöm kellett azzal, hogy rettenetesen hiányzik az életemből a röplabda.
Nem is tudom, mikor értem a labdához utoljára. Jó, ma tesi órán, de az nem ugyanaz, mintha a pályán állnál, behajlított térddel, arra várva, hogy neked passzolják a labdát, te lecsapd, aztán a közönség és a csapattársaid örömkönnyekben tör ki, mert megnyerted nekik a diákolimpiát.
A zene és az írás mellett ez volt az a dolog, ami igazán lekötött. Ami kikapcsolt, feltöltött.
Imádtam, és még most is imádom, mert ezt én szereztem. Megszenvedtem azért, hogy pályára állhassak. Egyáltalán azért, hogy felállhassak.

Hát, nem igazán tudok többet írni. Ma valahogy nem vagyok formában. Szóval mára ennyi.

"Bámulom a plafont, az ágyamon fekve,
emlékeken, és egy Szépfiún merengve.
Agyam üres, csak az Ő képét látom,
azt, hogy nem vallhatok Neki, nagyon bánom.

Azt hinné az ember, szerelmes vagyok.
Én tudom az igazságot; ők mind vakok.
Nem vagyok szerelmes, arról tudnék.
Egyszerűen csak békésen álmodoznék.

És hogy ki is ez a Szépfiú? Magam sem tudom.
Most is épp azt tudakolom.
Arra rájöttem, hogy hihetetlenül aranyos,
és arra is, hogy Miatta fájdalom mardos.

Nagyon messze van, mégis Rá vágyom,
éjjelente Róla álmodom.
De mikor túlzásba esnék, leállítom magam,
Lehetetlen reményekkel nem kínzom magam.
A lehetetlen álmokkal már felhagytam.

Mégis, most inkább hinnék és reménykednék,
Hátha egyszer kitisztul körülöttem a sötétség.
Ki tudja, mit hoz a holnap?
Talán Tőle kapok majd csókokat."
Kameko_Sensei /megjegyzés: ez nagyon szar xD/

Jó a képzelőerőd? Teszteljük!

Képzeld el, hogy sötét van. Olyan sötét, hogy még az orrodig sem látsz.
Egy sötét verem legeslegalján ülsz, a fal tövében, átöleled felhúzott lábaidat, homlokod a térdeidre hajtod, és némán zokogsz. Tested rázkódik a sírástól, miközben arra vársz, hogy Ő végigsimítson a hátadon és magához öleljen.
Arra gondolsz, aki belökött oda. Aki lelökött az árok pereméről. Szívedet nem düh, nem gyűlölet árasztja el, hanem mélyről jövő fájdalom és kín szorítja össze tenyerébe.
Hiszen szereted. Még mindig szereted. Reménytelenül. Tudod, hogy soha többé nem jön vissza, te mégis vársz, és vársz, várod, hogy visszajöjjön, lemenjen érted a mélységbe, és kihúzzon onnan. Ki a fényre.
De nem. Te csak ülsz ott, csendben, magányosan, remények nélkül, hit nélkül. Beletörődtél a sorsodba, abba, hogy senki nem fog kimenteni onnan.
Az elején próbálkoztál egyedül kimászni, de a fal olyan magas és sima, akár a papír vagy az üveg. Gyökerek, ágak nem lógnak ki belőle, kövek sincsenek, amiben megkapaszkodhatnál.
Beletörődtél, és most a fal tövében sírdogálva várod az édes Megváltót, aki megkönnyítené a helyzeted azzal, hogy kioltja életed.
De ennek nem lehet ilyen könnyen vége. A Megváltó Halál is ellened van, bárhogy imádkozol, rimánkodsz érte, hidegen hagyja minden könyörgésed, minden könnycsepped, mit érte hullatsz. Dehogy fog ő segíteni neked, te nem arra hivatottál. Te azért teremtettél ezen a világon, hogy a verem legmélyén szenvedj az emlékeid, az érzéseid, a múltad rabságában. És innen senki nem fog kimenteni. Nincs értelme reménykedni...te is tudod.

Valahogy így érzek én. Ilyesmi a szitu, amibe ragadtam. Egy csapda, amiből nem tudok menekülni, és nincs senki, aki kimentene onnan.
És ki küldött oda? Az a személy, aki az életemet jelentette. Az a személy, akiért bármit megtettem volna. Akinek kimutathattam, hogy szeretem. Nem hogy megijedt volna attól az erőtől, ami belőlem áradt, dehogy, sőt! Elbírta, és képes volt viszonozni. Viszonozta, és ki is mutatta.
Tudta, hogy ő az én boldogságom. Mégis kioltotta önnön lelkét azért, hogy boldog lehessek.
Nem lettem boldog. Kifejezetten szarul vagyok azóta, csapdába kerültem, az ő csapdájába, az érzéseim, az emlékeim kereszttüzébe, és nem tud megmenteni senki. Vagy nem is akar. Nem tudom.
De már mindegy is. Beletörődtem. Eddig mindig harcoltam. Az egész életem egy háború volt a sorssal. Az eddigi csatákat megnyertem, sajnos ez az utolsó csata volt a mindent eldöntő összecsapás, és elvesztettem. A háborúból én kerültem ki vesztesként.
De ez így jó. A sorsodon nem változtathatsz végleg. Az utat, amit kiválasztott neked, elhagyhatod egy időre. Kanyaroghatsz az ösvényeken, de egyszer úgyis visszajutsz az eredeti útra és ugyanaz a végzet vár rád.  Különleges képesség kell ahhoz, hogy a végzeteden is változtathass. Ezt úgy hívják, akaraterő.
Na igen, az nekem is volt, de ez a dolog el tud fogyni. Csak úgy. Minden ok nélkül.
Hát az enyém elfogyott. Elhagyott. És már csak sodródom az árral, sétálok az utamon, minden akadály nélkül.
Mert ez az én kijelölt utam. Nekem ez lesz a végzetem.

"Nem vagyok csinos. Nem vagyok szép. Nem vagyok Isten, nem tudok csodákat tenni. Nem vagyok tökéletes, teli vagyok hibákkal kívül, s belül. De mégis, hiszem, hogy ha jobban megismersz, és megízleled azt a szenvedélyt, amivel én szeretni tudlak, ami árad belőlem, minden tökéletlenségemmel és hibámmal együtt el tudnál fogadni és halálomig szeretnél."
Kameko_Sensei

.un.día.horrible.

És hogy miért? Magam sem tudom.
Ma egész nap dühös voltam, nyűgös, gyűlölöm az egész világot.
Olyan...furcsán érzem magam ilyenkor. Mintha nem is én lennék. Mintha valaki irányítana engem. Kiszedné a testemből a lelkem, és abban tenné tönkre a környezetemet. Értelmesebben nem igazán tudom megfogalmazni. De így van.
Nem ismerek magamra. Ezek a napok...magam is ledöbbenek, ha tükörbe nézek. Ez nem én vagyok, mégis a tükörképem néz vissza rám. Annyi különbséggel, hogy nem egy sugárzó tekintetű, élettel teli, mosolygós arcot látok, hanem egy arcot, ami árnyéka önmagának. Fáradt szemek, sápadt bőr. Mintha valami kísértetet látnék.
De még nem lehetek kísértet. Hisz még látnak. De mégsem...látnak, de nem vesznek rólam tudomást. Mintha itt sem lennék.
És valójában itt sem vagyok. Ha itt lennék, biztosan tudnék róla, nem?
Ma láttam egy lányt és egy fiút. Olyan szenvedélyesen csókolóztak, hogy még én is beleszédültem. És amikor a fiú ránézett azokkal a mélykék szemeivel a szerelmére...kiolvastam abból a tekintetből, hogy bármit, BÁRMIT képes lenne megtenni a lányért. Olyan erősen szorította magához a törékeny testet, hogy félő volt, a lány megfullad.
De dehogy fulladt meg. Bújt az izmos mellkashoz, elveszett a védelmező karokban. Ez AZ volt. A nagybetűs Szerelem.
Ha engem valaki csak feleannyira szeretne...rettenetesen boldog lennék. Úr isten, belesajdul a szívem, ha csak elképzelem...
Azt mondják az okosok, hogy minden embernek van egy párja a Földön, akivel egymásra találnak - jobb esetben - és boldogan élnek halálukig.
De arról egyik próféta sem ír, hogy ha megtalálták egymást, akkor az Élet, ha kedve van hozzá, szét is választhatja őket.
Ez annyira igazságtalan. Boldog voltam. Végre boldog voltam, 12 év után kimondhattam, hogy boldog vagyok...és meg is érdemeltem. Igenis megérdemeltem. És mégis kicseszett velem az élet.
Most akkor hogy is van az, hogy az élet igazságos? Ki volt az a bódult elméjű marha, aki ezt az állítást kimondta? És kik voltak azok a fagyökerek, akik ezzel egyet értettek? Hahó, én nem értek vele egyet!
Mindegy. Bárhogy integetek, nem fognak észrevenni. De én akkor is azt akarom, hogy észrevegyenek! Ne nézzenek át rajtam! Inkább segítsenek!
Úgy érzem, menten megfulladok. Mint mikor bezárnak a terembe órán, hogy kizárják a későket. Vagy mint amikor valaki lenyom a víz alá.
Valaki mentsen ki...könyörgöm, valaki nyújtsa a kezét...hadd kapaszkodjak bele...

"Gyűlölködő Szerelem

Életem egyszerű lányként élem,
régóta agányos már a szívem.
Kedvesem, én azóta csak Rád várok,
mióta helyettem érdekelni kezdtek más lányok.

Nem tudom elfogadni, hogy már nem engem szeretsz,
erről a fájdalomról csakis Te tehetsz.
A Te hibád, Te tettél tönkre,
álmaim összetörted örökre.

Azt, hogy gyűlöllek, kifejezni nem tudom,
fülemben mindig szívem ordítását hallom.
Üvölt, mert állandóan hazudok a világnak,
hiszen már akkor boldog vagyok, ha csak meglátlak.

Gyűlölve szeretlek,
És ettől szenvedek,
Haragszom Rád,
De letépném ruhád,
Vágyom érintésedre,
Két szép szemedre,
Kívánom illatod,
Hallgatnám mély hangod,
Halálomig ölelnélek,
és suttognám: "Szeretlek".

Nem vagy az enyém, így ez nem válhat valóra,
öngyilkos hajlamokkal ülök a lóra,
ügetek, vágtatok, az erdőig meg sem állok,
ettől a pillanattól kezdve Luciferrel hálok."
Kameko_Sensei