.csalódás.

Ma jól megkaptam a magamét. Nem tudom, mennyire volt jogos, mennyire nem. Nem is igazán számít. Legalább már kiadta magából, és jól van.
Én nem mondtam Neki, hogy szeretem. Mégis azt hiszi, átvertem és hátbatámadtam.
Talán igaza van...lehet, tényleg megtettem. Tudtom nélkül.
Annyira borzasztó. Bármennyire próbálkozom, bármennyire erőltetem meg magam, soha nem fogok tudni mindenkinek megfelelni. Nem tudok egyszerre húsz emberhez alkalmazkodni. Pedig annyira szeretném...
Tudom, rosszul teszem. Nekem szinte már nincs is személyiségem. Mindig olyan vagyok, amilyet az aktuális társaság látni szeretne. Azok, akik a családomat jelentik, akik önmagamért szeretnek, 24-én elrepülnek. Nagyon hosszú időre.
Már most egyedül érzem magam, pedig még el se mentek. De már itt van a levegőben. Érzem a magány jól ismert illatát...
Tudom, most felszólalnak a többiek, hogy ők itt vannak nekem. És hálás vagyok nekik.
De nekem nem skype barátok kellenek. Én nem smiley-kkal akarok hozzábújni valakihez, aki fontos számomra. Fizikailag akarok hozzábújni, érezni szeretném bőrének puhaságát, lehelletének forróságát.
Mindegy. Most erről ódákat tudnék zengeni, de inkább nem teszem. Attól, hogy leírom, nem fog teljesülni. Ez van.

Ma szembesülnöm kellett azzal, hogy rettenetesen hiányzik az életemből a röplabda.
Nem is tudom, mikor értem a labdához utoljára. Jó, ma tesi órán, de az nem ugyanaz, mintha a pályán állnál, behajlított térddel, arra várva, hogy neked passzolják a labdát, te lecsapd, aztán a közönség és a csapattársaid örömkönnyekben tör ki, mert megnyerted nekik a diákolimpiát.
A zene és az írás mellett ez volt az a dolog, ami igazán lekötött. Ami kikapcsolt, feltöltött.
Imádtam, és még most is imádom, mert ezt én szereztem. Megszenvedtem azért, hogy pályára állhassak. Egyáltalán azért, hogy felállhassak.

Hát, nem igazán tudok többet írni. Ma valahogy nem vagyok formában. Szóval mára ennyi.

"Bámulom a plafont, az ágyamon fekve,
emlékeken, és egy Szépfiún merengve.
Agyam üres, csak az Ő képét látom,
azt, hogy nem vallhatok Neki, nagyon bánom.

Azt hinné az ember, szerelmes vagyok.
Én tudom az igazságot; ők mind vakok.
Nem vagyok szerelmes, arról tudnék.
Egyszerűen csak békésen álmodoznék.

És hogy ki is ez a Szépfiú? Magam sem tudom.
Most is épp azt tudakolom.
Arra rájöttem, hogy hihetetlenül aranyos,
és arra is, hogy Miatta fájdalom mardos.

Nagyon messze van, mégis Rá vágyom,
éjjelente Róla álmodom.
De mikor túlzásba esnék, leállítom magam,
Lehetetlen reményekkel nem kínzom magam.
A lehetetlen álmokkal már felhagytam.

Mégis, most inkább hinnék és reménykednék,
Hátha egyszer kitisztul körülöttem a sötétség.
Ki tudja, mit hoz a holnap?
Talán Tőle kapok majd csókokat."
Kameko_Sensei /megjegyzés: ez nagyon szar xD/